Nem tudom, ki volt izgatottabb a 6. Gyermek Táncfesztivál nyitó előadása előtt: a gyerekek vagy én. Gyanítom, hogy én. :)

Izgatottságomnak két oka is volt. Egyfelől már jó ideje nem láttam élő színházi előadást, másfelől pedig a Győri Balett Maszkabál című előadása Gryllus Vilmos zenéjére készült, akivel kapcsolatban nagyon elfogult vagyok. Dalai mindig elrepítenek valami egészen varázslatos, játékos világba, és az az érzésem, hogy ez vonzhatta Velekei Lászlót is, hogy megalkossa legújabb gyerekeknek szóló darabját.

Az előadást Gryllus Vilmos is megnézte

A produkció előtt Gerbert Judit színésznő készítette fel a gyerekeket az előadásra közös játékkal, énekkel (még kánonnal is próbálkoztunk), elsajátítottuk a színházi viselkedési kódex legfontosabb pontjait, majd felment a képzeletbeli függöny és elkezdődött a Maszkabál. A színpadon egy nagy ruhásszekrény áll: minden csoda középpontja. Játékos jelmezek kerülnek elő, furcsa, mókás figurák kelnek életre: a bohóc, a katicabogár, a macska, a banya, a kéményseprő, a tigris. Táncra perdül egy egész virágcsokor, majd a gomba, megvívja csatáját egymással a lovag és a sárkány is. Én meg újra gyereknek érzem magam, miközben énekelgetem a dalokat… És örömmel látom, hogy nem én vagyok az egyetlen a nézőtéren, aki ezt teszi. A szállásomra visszatérve pedig azon kapom magam, hogy állok a szekrény előtt azon töprengve, vajon milyen meglepetés bújik ki belőle.

Az esti közösségi vetítésen az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Frenák Pál és társulata vett részt. A győri kötődésű koreográfus meghatottan beszélt a városról és egykori edzőjéről, az első sorban helyet foglaló Röck Samuról. Majd Mohácsi Szilvia kérdéseire válaszolva, megosztotta velünk, hogy számára a művészetben a legfontosabb az őszinteség, és ezt várja el táncosaitól is. Fontos, hogy lakják be a saját testüket, hogy éljék meg önmagukat. A társulat tagjai számára Frenák Pállal dolgozni nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is nagy kihívás, hiszen önmagunkkal őszintén szembenézni nem kis feladat, ugyanakkor felemelő és izgalmas élmény.

Szilágyi Andrea, menedzser, Eoin Mac Donncha, Keresztes Patrik, Maurer Milán és Vasas Erika táncművészek, Frenák Pál, Mohácsi Szilvia

A Spid_er című produkció tavaly, a virtuális világban való bezártság idején készült. A pókok különleges világából kiindulva azt vizsgálja, hogyan fog be minket is egy nagy háló, és ebben a lehetetlen helyzetben hogy lehet a lehetségest megtalálni. A táncosok számára sem mindennapi feladatot jelentett a darab, hiszen egy hatalmas pókháló zárt rendszerében kellett megtanulniuk biztonsággal mozogni, sőt szinte repülni is.

A vetítést nézve eleinte nem tudok elszakadni az elmúlt év történéseitől. Eszembe jut a bezártság, a kitörési vágy, és az a kis enyhülést adó tudat, hogy nem vagyok egyedül, mert szinte mindannyian ugyanabban a helyzetben vagyunk. Ahogy nézem a pókszerű, ám mégis nagyon emberi figurákat, látható, hogy ugyanakkor az adott helyzetre mindenki másképp reagál. Van, aki vergődik, van, aki szinte lubickol a hálóban, van, aki segít, és van, akin segítenek. Ahogy egy szereplő épphogy csak megérinti a hálót, az kihat a többiekre is: össze vagyunk kötve, amit én teszek, az másokra is kihat. 

De ahogy a darab mozdul előre, egyre távolabb kerül a világjárvány és egy másik, filozofikusabb dimenzió tárul fel előttem. A vetítés előtti beszélgetésből ihletet kapva, olyan kérdések merülnek fel bennem, amire a legőszintébb választ kell majd megtalálnom. Vajon észre venném, ha csapdában lennék? Ki tudnék törni belőle egyedül, vagy csak segítséggel? Képes lennék teljes bizalommal elfogadni segítséget? Szeretnék egyáltalán kitörni, vagy inkább maradok, mert az már ismerős, ezért biztonságosnak tűnik?

Sokkal jobban járt az, aki tegnap Frenák Pált választotta a magyar-portugál meccs helyett. És nem csak a végeredmény miatt…

A holnapi közösségi vetítésen a Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című előadását láthatjuk. Az utazás tehát folytatódik, ám ezúttal nem csak belső tájakon.

Fotók: Szabó Béla